Fáradtságtól lankadt arcok.
Reszkető kezek, feszülő idegek.
Mint a tél, benn úgy fúj a szél,
Mint az éj, tán remény sem már.
Mint fátyol, sötét benn, nincs határ,
Mert oly kevés, és oly sűrű a lég.
Oly halvány, szinte nincs reménység.
De odakinn, az élet zajlik.
Odakinn, a nap pompázik.
Odakin, a világ csillog,
De itt, matt a szív
Idebenn, mert odaki senki sem hív...
